Tegnap volt az iskolai anyák napja Marci osztályában. Vasárnap kicsit szomorú voltam, hogy magától semmi nem jutott eszébe, sőt, elég hisztis, veszekedős vasárnapunk volt, de tegnap mindenért kárpótolt :) Ráadásul az előadás eleje mintha kifejezetten nekem szólt volna: kis keretet adtak a verseknek, daloknak azzal, hogy Marci kiállt, elmondta, hogy ő Marci, nyolcéves, az iskolában anyák napjára készülnek, és ő nagyon izgul. A többiek pedig biztatták, mindenki mondott valamit, hogy gondoljon az anyukájára, hogy milyen, meg hogy szereti, persze minden gyerek a saját anyukájáról, de mivel az egészet a szerep szerint Marcinak mondták biztatásként, úgy alakult, mintha az egész nekem, rólam szólt volna :) Természetesen az elején elkezdtek folyni a könnyeim, és csak kis szüneteket tudtam tartani a bőgésben a végéig :) Marci Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak? című versét szavalta önállóan, aztán több dalban és közös versben is szerepelt még. Amit nagyon szeretek benne, és szerintem még a fehérvári oviban szoktatták rá, hogy ő nem nézeget körbe-körbe vagy süti le a szemét versmondás, éneklés közben, mint a többiek, hanem a szemembe néz, és tényleg nekem mondja. Hát ne sírjak? :)
A kedvenc részem pedig az volt, amikor kiállt egy sor gyerek az írásfüzetével, és felolvastak egy pár soros fogalmazást az anyukájukról, illetve arról, hogy mit szeretnek benne. Kicsit izgultam is, hogy jaj, vajon Marci mit írt :) De ezen csak még tovább bőgtem, azt írta, hogy én nagyon türelmes vagyok vele, sokat segítek neki, és azt is, hogy néha összeveszünk, de mindig kibékülünk :)
Ami pedig különösen szép volt ebben az anyák napjában, hogy már a táskámban a Legkisebb ultrahangképével sírhattam végig a Legnagyobb előadását :)
